„Szeretném teljessé tenni, amit elkezdtünk”

Dörner György 2012. február 1-je óta vezeti az Újszínházat. Harmadik igazgatói ciklusának lezárásához közeledve az elmúlt tizenöt év tapasztalatairól, a magyar drámairodalomról és a következő időszak terveiről is beszélgettünk.

Másfél évtizednyi igazgatás a hazai színházi életben hosszú időnek számít. Hogyan értékeli az eltelt időszakot?

Nem példa nélküli ez a színházi világban, hiszen vannak olyan vezetők is, akik ennél jóval hosszabb időt töltöttek egy-egy intézmény élén, de kétségtelenül nem ez az általános. Az első időszak különösen nehéz volt. Csurka Istvánnal együtt pályáztam, ő pedig akkoriban közellenségnek számított bizonyos körökben. Következésképpen én is az lettem, különösen Csurka halála után. Ránk aggattak mindenféle ostoba és otromba jelzőt. Ezek miatt pert is indítottam, és meg is nyertem. A nagymamám már gyerekkoromban azt mondta nekem: „Gyurikám, neked tíz kört kell lefutnod ahhoz, hogy egyetlen érvényes legyen.” Akkor ezt még nem értettem, gimnazistaként már kezdtem felfogni, most pedig megélem. Az ember egy idő után megbarátkozik ezzel, a lényeget tekintve úgysincs jelentősége. A sas nem kapkod legyek után.

Amikor annak idején megfogalmazta a pályázatát, az egyik legfontosabb vállalás az volt, hogy az Újszínház elsősorban magyar szerzők műveit mutatja be. Miért tartotta ezt ennyire fontosnak?

Ez a koncepció eredetileg Csurka István pályázatában szerepelt: különlegesség volt, hiszen az Újszínház Budapest egyik legkisebb színháza, és egy csaknem kétmilliós fővárosban ez a színház vállalta azt, hogy magyar szerzők műveit állítja a középpontba. Pedig nem ördögtől való gondolat. Angliában működik olyan színház, amely Shakespeare-t játszik, Berlinben találunk Brechtre épülő színházat, Franciaországban pedig klasszikus francia szerzők művei köré szerveződnek különböző intézmények. Számunkra azért volt fontos, mert a magyar közönség kevéssé ismeri a saját irodalmi örökségét. Írói nagyhatalom vagyunk, Herczeg Ferencet háromszor jelölték Nobel-díjra, Tormay Cécile, Kodolányi János, Wass Albert, Reményik Sándor, Tamási Áron, Páskándi Géza, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Illyés Gyula és még nagyon sokan olyan életművet hagytak maguk után, amelyet kötelességünk újra megmutatni.

Jól értem, hogy a színház kulturális missziót is teljesít ezzel?

Feltétlenül. Halálos vétek, ha nem ismerjük és nem tartjuk számon ezeket a szerzőket. Németh László nevét például sokszor már úgy ejtik ki, mintha valami távoli, idegen dologról lenne szó. Mi bemutattuk a Bodnárnét, és gyönyörű előadás született belőle. Egy-egy bemutatóval persze nem tudjuk egyedül helyrehozni a kulturális élet sok évtizedes mulasztásait, de a lehetőségeinkhez mérten mindent meg kell tennünk azért, hogy a magyar színházlátogató számára ne legyen idegen a saját kultúrája.

 Ennek fényében hogyan változott a nézők viszonya a színházhoz?

Érdekes kérdés, mert kezdetben az ellendrukk nagyon sok nézőt behozott, akik azért jöttek, hogy megnézzék, mi történik itt, aztán szembesültek azzal, hogy ez egy egészen jó színház. Fokozatosan kialakult a saját közönségünk, amely fogékony a magyar szerzők műveire, és kifejezetten igényli ezeket. Rendszeresen beszélgetek a nézőkkel. Előadás után odajönnek hozzám, vagy az utcán megállítanak, és azt mondják: „Itt mindent megnézek.” Olyanok is vannak, akik külföldről járnak vissza hozzánk. Nemrég egy hölgy például Münchenből jött, és azt mondta, hogy a barátnőjét is elhozza az Újszínházba. Ezek nagyon fontos visszajelzések. Azt mutatják, hogy kialakult egy olyan közönségünk, amely kötődik hozzánk.

Többször hangsúlyozta a színház szakralitásárt. Mit jelent ez pontosan?

Azt, hogy a művészetnek nemcsak a föld, hanem az ég felé is kell törekednie. Nagyon hiányzik a szakralitás a mai művészeti életből. Nem feltétlenül a témaválasztásról beszélek, hiszen a legbanálisabb történet is lehet szakrális, ha a végkicsengése az. Vegyünk egy szerelmi háromszöget. Lehet belőle gyilkosság, bosszú és pusztítás, ahogyan azt sajnos a hírekben is látjuk. De lehet olyan történet is, amelyben a megcsalt férj szembesül a feleségével, a nő őszintén megbánja, amit tett, a férfi pedig őszintén megbocsát. Ugyanaz a banális élethelyzet egészen más dimenzióba kerül.

Hasonló gondolatból nőtt ki a Keresztény Színházi Fesztivál is?

Igen. Kilenc fesztivált rendeztünk már, és nagy szeretettel tervezem a tizediket is. Lengyel, olasz és más külföldi társulatokat is meghívtunk. Nagyon jó látni, amikor visszatérő vendégekkel találkozunk, és újra együtt dolgozhatunk. Amikor az elsőt elkezdtük megszervezni, a fesztiválok között óriási űrt tapasztaltunk, hiszen keresztény színházi fesztivál addig nem létezett.

Mik a tervei következő igazgatói ciklust tekintve?

Szeretnék kortárs magyar drámákat is bemutatni, mindemellett úgy gondolom, hogy akkor lépünk egyet a teljesség felé, ha a régi magyar írók regényeiből, novelláiból a mai szerzőkkel íratunk új színdarabokat. Az idén ősszel bemutatásra kerülő Elsodort falu is ilyen előadás lesz, de a Feltámadás Makucskán, A funtineli boszorkány és Az élet kapuja is ebbe a sorba tartozik. Mindegyik fantasztikusan sikerült.

Ez egyben a fiatal drámaírók számára is komoly lehetőség.

Természetesen. Egy klasszikus szerzőhöz hozzányúlni óriási felelősség, de hatalmas lehetőség is. Az igazán jó klasszikus művek örökérvényűek, és minden alkalommal képesek új mondanivalóval szolgálni. Azt hiszem, életkoromból fakadóan is közelítek ahhoz, amit úgy neveznék: kiinni a tudás poharát. Amikor az ember fiatalon csak belekóstol, azt gondolja, hogy mindent ért. Ha azonban kiissza az egészet, talán a pohár alján megtalálja Istent. Én valahol ennek a pohárnak a kiürítése felé közelítek, de szükség van azokra is, akik most kezdik kortyolni. Többek között éppen ezért pályázok újra, mert nem szeretném, ha ez a tizenöt év lezárás nélkül telne el. Szeretném teljessé tenni, amit elkezdtünk. Nem mellesleg, a társulat miatt is kötelességemnek érzem, hogy benyújtom az igazgatói koncepciómat. Vannak itt örökifjú színészek, például Koncz Gábor, Tordai Teri, Esztergályos Cecília. Olyan színdarabokat íratok nekik, amelyek az személyiségükhöz illenek. Nem hagyhatom őket magukra őket és a fiatalokat sem.

Mi az, amit szeretne elérni az Újszínházban a következő években?

Az elmúlt másfél évtizedben elért eredményeink és a hűséges, budapesti, vidéki és határokon átívelő nézőközönségünk visszajelzései mind azt igazolják, hogy jó úton járunk. Törzsnézői bázisunknak töretlen a bizalma a színházunk iránt, új nézőink pedig visszatérnek hozzánk. Azt szeretném, hogy a lehető legszélesebb közönség megszeresse a magyar szerzőket, a saját kultúráját, és elhiggye, hogy a színház képes arra is, hogy a földtől egy kicsit az ég felé emelje az embert. A művészetnek szerintem ez is a feladata, nem csupán a szórakoztatás. Meg kell mutatni, hogy több annál, amit az érzékeinkkel ösztönösen, közvetlenül tapasztalunk. S ha ezt képesek vagyunk megteremteni, akkor már nem dolgoztunk hiába.

← Összes hír