A walesi lakoma

Arany János „A walesi bárdok” című balladájának felhasználásával

Meglátom én! – S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegűl, Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak, Ország–szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. –

S Edvárd király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány.

Vajon él olyan felnőtt magyar ember, aki e sorok alapján ne tudná a vers címét és költőjét?

Még a gyermekek is – hála a szülőknek és Arany Jánosnak, a mesék mesterének, a legnagyobb magyar bárdnak.

E ballada esetében nem kérdés, hogy mire gondolt a költő. Erős a párhuzam, egyértelműek a kétértelműségek.

A megszállók pusztítanak, ezért pusztulnak is.

A néplélek teremt, ezért örök.

A dalok tovább élnek, mint a zsarnokok.

De kik a megszállók és kik a néplélek? Emberek, mint bármelyikünk. Katonák, költők, királyok, cselédek. Éppen ezért akár megszállók, akár „megszállottak”, elsősorban hús – vér emberek, és az ő emberi „minőségük”, állapotuk, hitük, érzéseik és akaratuk, az ő döntéseik és tetteik rajzolták – és rajzolják a történelmet akkor is, és napjainkban is. Ők szálai ugyan a történelem mintás szőnyegének, ám a szőnyeg szálai nem látják a mintát. Talán mi ma este megláthatjuk, mert az eltelt idő – és az előadás helyenként könnyed, máshol megrázóan emberi hangvétele – a minta fölé emel minket.

A darab a balladát bontja ki és színezi tovább, az előadás pedig a színház eszközeivel hozzáteszi mindazt, amit egy Arany János előtti tisztelgés és a vele való összekacsintás az ő „színházi gyermekeinek” lelkében megindított.

Ui.: A „színház gyermekei” alatt nem csak az előadás létrehozóit, hanem a nézőinket is értem, és remélem.

További szereplők: Háda Boglárka, Kelemen Márta, Szűcs Réka, Tóth–Biacsi Nikolett, Zuleta Emese, Tóth Ábel, Végh Zsolt / Somlyai Kata, Tóth Gergő